Az útveszejtő virág 

Boldizsár Ildikó meséje

Az útveszejtő virág a világ leggonoszabb növénye. Aki rálép, nem találja többé az útját. Nem tudja, merre kell továbbmennie, de még azt is elfelejti, hogy melyik irányból jött.

Az útveszejtő virág alattomos virág. Mindig pompás virágok, vagy finom erdei gyümölcsök mellé telepszik, mert biztos abban, hogy lesz olyan vándor, aki letér az útról leszakítani egy szál virágot, megkóstolni egy szem erdei bogyót. Ha letért az útról, vissza se találjon! - gondolja az útveszejtő virág, és addig-addig nyújtózkodik, amíg el nem ér valakit. Az utat vesztett vándorok örökre a virág foglyai maradnak, és hiába próbálnak szabadulni tőle, többé nem lehet. Az útveszejtő virág először a lábukat béklyózza meg, aztán az emlékezetüket is. Aki pedig már az emlékezetét is elveszítette, az előbb-utóbb maga is útveszejtő virág lesz.

Az útveszejtő virágok nem válogatnak. Nem nézik, hogy ki jó, ki rossz, kit milyen szándék vezet. Már jó előre örülnek, ha a közelükben megzörren egy bokor. Mindegy nekik, hogy ember az vagy állat, már tornáztatják is indáikat.

Sokáig senki sem tudta, hogy az útveszejtő virág fogságából van szabadulás. Ha valaki hazavárja a rabul ejtett vadat, madarat vagy vándort, az útveszejtő virág elveszíti a hatalmát foglya felett. Sajnos ilyen vándor, madár és vad nem sok akad, így az útveszejtő virágoknak nem kell attól tartaniuk, hogy valaha is zsákmány nélkül maradnak vagy kipusztulnak.

Aki már hallott erről a félelmetes növényről, az óvatosan emelgeti a lábát a gazzal benőtt ösvényeken. Aki pedig valaha is a foglya volt, de sikerült megszabadulnia, százszor is meggondolja, hogy merrefelé induljon ezután.

Egyszer egy szomorú vándor kóborolt az erdőben. Nagyon megéhezett, és elindult a sűrű szederbokrok felé, hogy éhét csillapítsa a nagy szemű szederrel. Ám alig lépett kettőt, nagy puffanással a földre zuhant. Föl akart ugrani, de nem tudott.

- eltörött a lábam! - jajdult föl, pedig nem a lába törött el. Egy útveszejtő virág tekeredett rá, az vette el tőle az utat.

A szegény vándor hiába kiabált segítségért, senki nem járt a közelben.

- Hihihi! - vihogott az útveszejtő virág. - Hamarosan megint eggyel többen leszünk.

De túl korán örült. Volt a vándornak egy gyönyörűszép kedvese, aki minden percben azt leste, mikor jön már a fiú. Nyugtalanul járkált föl-alá, hol az erdőt kémlelte, hol a kezében lévő virágcserepet, melyben egy ötszirmú, aranyszínű virág tündökölt. Az aranyszínű virágot a leány abba a földbe ültette, amit utolsó találkozásukkor kedvese lábanyomából ásott ki. Amikor a virág kinyílt, a lány tudta, hogy a fiúnak addig nem eshet bántódása, amíg az aranyszínű virágnak el nem kezdenek hullani a szirmai. De mi történt? Az egyik szirom máris a földre hullt.

Fölkiáltott a lány, és magához szorította virágát. Ám az még egy szirmot elhullajtott. A lány hiába szorította még jobban a virágcserepet, és hiába öntözte könnyeivel, a virág a harmadik szirmát is leejtette. Már csak kettő szirom maradt.

Ezalatt a vándor a földön feküdt, és hasztalan próbált felállni. Nem emlékezett arra, honnan jött, hová indult, és arról is elfeledkezett, hogy az út végén várja őt valaki. Csak az útveszejtő virág édeskés illatát érezte, amely annyira elborította, hogy szabadulni sem akart tőle. Az útveszejtő virág csábító szavakat suttogott a fülébe:

- Jó helyed lesz itt nálam! - ígérte neki. - Nem lesz többé semmire gondod, elfelejted minden bánatod.

A vándor bódultan hallgatta az alattomos virágot. Elfelejtett ő már mindent, nem csak a bánatot! Elfelejtette kedvese hangját, szemének színét, haja puhaságát. Elfelejtette az együtt töltött napokat, és csak az útveszejtő virágra gondolt.

Eközben a lány kezében az arany színű virág még egy szirmot elhullajtott. Már csak egyetlen szirma maradt. Akkor a lány rohanni kezdett azon az úton, amelyről a fiút várta. Az erdő szélén megállt, magasba emelte a virágot, lehunyta a szemét, és bekiabált a fák közé:

- Gyere vissza , kérlek, akár az erdőben, akár a hegyekben bolyongsz! Látod, az aranyszínű virággal hívlak. Bármi bajod van is, jöjj azonnal ide, ha beteg vagy, én meggyógyítalak! Ne időzz tovább se a hegyekben, se a völgyben, én elűzöm a szíved fájását is!

Háromszor kiáltotta ezt a lány az erdő felé, és mire kinyitotta a szemét, az aranyszínű virágnak újra két szirma volt. Akkor megint bekiáltott háromszor az erdőbe, és az aranyszínű virág újabb szirmot bontott. Amikor harmadszor is bekiáltott, a virágnak kinyílott a negyedik szirma is.

Mert mi történt? Az első három kiáltást még nem hallotta a fiú, csak az orrát kezdte facsarni, a gyomrát kezdte émelyíteni az útveszejtő virág illata. A második három kiáltás után lábra állt, a harmadik három kiáltás után futni kezdett a lány felé. Amikor a leányt a karjába kapta, az aranyszínű virágnak újra öt szirma volt.

Hallja mindenki a történetet, és mesélje tovább, menjen híre a világban annak, hogy az útveszejtő virág hatalmából is van szabadulás!

(megjelent: Boldizsár Ildikó: A Fekete Világkerülő Ember meséi című kötetben)

A meseházat festette: Milodánovics Ágnes 

Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el